Huszárik Zoltán: Szindbád

Szegedi Domonkos elemzése

Azt hiszem, a Szindbád után éreztem magamhoz legközelebb a médiaórákon sokat emlegetett „filmművészet” szót. Festői képek, zenei hangok, impressziók, gondolatindító, filozófiai kérdéseket feszegető igék olyan kompozíciója a mű, melyre tényleg csak a film képes. Ezért döntöttem úgy, hogy erről a művészi alkotásról írok pár sort.

A Szindbád 1971-ben bemutatott színes, magyar filmdráma. Huszárik Zoltán első nagyobb játékfilmje Krúdy Gyula Szindbád-történeteinek felhasználásával készült. A rendezőnek korábban csak rövidfilmjei voltak, s összesen csak két nagyfilmet alkotott, mert fiatalon, tragikus hirtelenséggel halt meg. A film főszerepére eredetileg a híres olasz Vittorio De Sicat kérték fel, azonban anyagi okok miatt nem valósult meg a művész szerződtetése, így végül Latinovits Zoltán játszotta Szindbádot.

A 70-es évek magyar filmművészetére jellemző volt a stilizáció, ennek egyik eszköze az asszociatív montázsok használata, mely révén a képsorok egymáshoz képesti viszonya jelentéstöbbletet ad a látottaknak, sokszor impressziók (benyomás) által egyfajta hangulatteremtő szerepük van. Ez látható Makk Károly 70-es évek első felében rendezett filmjeiben, mint például a Szerelemben, vagy a Macskajátékban, de ilyen az 71 koratelén bemutatott és közönségsikert arató Szindbád is.

Érdekes a film szerkezete. Az elején rögtön a halott Szindbádot látjuk, s a végén van az a jelenet, amikor szívrohamban meghal. Ez egyfajta keretet ad a filmnek. Emellett végig érezzük a főhős létének állapotszerűségét. Mégis, ahogy később látni fogjuk, a filmnek van egy íve, iránya. Rögtön felmerülhet a kérdés: de ez hogy lehetséges? Hogy fér össze az állapotszerűség a változással?

Szindbád hasonlít egy neoplatonista életfilozófushoz. Egész életében és annak minden területén a szépet, az ideát keresi, legyen szó kulináris, zenei vagy egyéb élvezetről. Mégis keresésének középpontjában a nő ideája áll. Ahogy Platóntól olvashatjuk, szerinte az e világi dolgok, akármennyire is szépek, tökéletesek, csupán árnyképei, levetülései az ideák világának. Ezt Szindbád is érzi, és tapasztalja, hogy bár keresi, de egyik szeretőjében sem találja meg a „nőt”, ez újabb és újabb kapcsolatokba tereli őt mindhiába. Életének ez a folytonosan kereső aspektusa adja az állapotszerűség érzését.

A megélt, és sokszor tragikusan végződő kapcsolatok rányomják bélyegüket Szindbád életére, akit folyton kísértenek emlékei. Emiatt lelke nem tud megnyugodni. Ilyen állapotban látjuk a film „valós idejében” is, amikor anyjává lényegülő hajdani szeretőjével, Majmunkával van együtt, és a köztük lévő párbeszéd kapcsán Szindbádban felidéződnek korábbi szeretői. A gondolatai csapongnak, s ez jelenik meg a néző szemei előtt. Az egyes jelenetek között nemcsak, hogy időbeli megkülönböztetést nem tudunk tenni, azaz nem tudjuk pontosan, melyik nőnek mikor és melyik másik nő után volt szeretője, hanem maguk a jelenetek, mint a főhős gondolatai is egymásba fonódnak, nem különülnek el. Van, hogy még egy előző szereplő beszél, de már a következő jelenet helyszínét látjuk (vagy talán mégse, mindegy (?!)…). Emellett gyakran látunk gyors vágásokat, melyek szintén Szindbád emlékei, egy kép, egy táj, egy illat, vagy ezek keveredése, amely révén sokszor furcsa képek tárulnak szemünk elé, mint például a hóban guruló meztelen nő alakja. Ezek a gyors, és esteként értelmezhetetlen képek is a főhős lelkének zaklatottságát fejezik ki.

 A feloldás, ebből az állapottá merevülő keresésből a halál, mely hirtelen következik be a főhős életében, de nem annyira a figyelmes néző számára. És talán itt kapcsolható össze mű kétféle szerkezete. A filmnek ugyanis van egy íve. És ez az ív azt van hivatva szemléltetni, hogy noha a főhős élete folytonos keresésé merevedik, az idő múlik, és eléri őt a halál. Ennek megérzésében nagy szerepe van az évszakoknak. A kezdő jelenet után egy idilli, tavaszi képet látunk, s ahogy egymásba fűződnek az egyes történetek, fokozatosan eljutunk a télbe. Ezalatt azt értem, hogy egyre több őszi, aztán téli jelenetet láthatunk. Ez, a tavaszból a télbe való változás klasszikusan az emberi élet archetípusa. Ami érdekes, hogy a mű közben is vannak téli jelenetek, nem csak a végén. Ugyanakkor megfigyelhető, hogy a téli jelenetek mindig tragikus vagy melankolikus hangulatúak, és legtöbbször láthatunk egy halálesetet is.

Szindbád halálát más is előre jelzi a néző számára. Gondolok itt a film elején idilli környezetben szereplő Setétke nevére, akit a sötétben lehet megtalálni, vagy amikor a főhős megkéri barátját, hogy gyónja meg helyette minden bűnét. De Szindbád halálát predestinálja a zarándokhelyen játszódó jelenet is, és persze triviális módon a nyitójelenet, mint a keret része.

A főhős halála katartikus. Habár végzetesen is, de kimozdítja Szindbádot a lét határán való bolyongásából, ráadásul olyankor, amikor talán azt érezheti, hogy hacsak egy pillanatra is, de az orgonáló nőben megtalálta, amit keresett.