Fábri Zoltán: Körhinta (1955)

Fábri Zoltán Körhintájáról egy dolog biztosan elmondható: kitörölhetetlenül feliratkozott a legjobb magyar filmek listájára - mind az 1968-ban, mind a 2000-ben felállított legjobb 12 magyar film között ott szerepel, idén pedig a Magyar Művészeti Akadémia a legjobb 53 hazai alkotás sorába szavazta.

A film az 1950-es évek közepén készült, abban az évtizedben, amikor központi hatalom egyik szemét folyamatosan a hazai filmgyártáson tartotta. A filmkészítés ekképp csak elviekben folyt a Magyar Filmgyártó Nemzeti Vállalat vezetése alatt, az ötvenes évek elején a tényleges irányítást a Népművelési Minisztérium vette át. A filmgyártást kezdetben nem is tekintették másnak, mint ideológiai fegyvergyárnak, amely fontos befolyásoló és mozgósító hatással bír. Az az elképzelés élt a hatalomban, hogy a film által történő meggyőzés, példamutatás közvetlen hatással van az emberek mindennapi gyakorlatára, életére, ekképp azok rövid időn belül öntudatos kommunistává nevelhetők. Igy aztán egymás után születtek az összes ideológiai szempontot kielégitő, ámde minden filmszerűséget mellőző sematikus alkotások...

A politikai enyhülést 1953-ban a Nagy Imre-kormány megalakulása hozta, a kultúrára, a filmgyártásra nehezedő nyomás mérséklődött, ami megtette jótékony hatását.

Az 1955-ben készült Körinta volt az első alkotás a magyar filmgyártás 1948-as államosítása óta, amely nemzetközi fesztiválon komoly sikert aratott: bár nem tudta elhozni a Cannes-i filmfesztivál nagydíját, a közönséget és a kritikusokat egyaránt meghódította. Fábrit pedig kiemelt rendezővé tette.

A cannes-i bemutató után a francia Le Monde napilapban megjelenő kritika a falusi bál jelenetéről például nem kevesebbet ír, minthogy „úgy marad emlékezetünkben, mint a legmagasabb művészet, amit filmen alkottak”, a Le Figaro szerzője a rendező rendkívüli leírótehetségét dicséri, L'Humanité Dimanche Fábrit az új nemzedék nagy filmművészei közé sorolja.

Andre Bazin, a kor egyik legnevesebb filmkritikusa és filmteoretikusa szintén hosszan dícsérte a filmet: „A siker a rendezés intelligens és érző voltának köszönhető, amely a rendező egész kivételes temperamentumát árulja el. (...) A magyar vidéket a föld ragacsos vastagságában mutatja be, úgy tapad ez a képekhez, mint a parasztok csizmáihoz; pontos elképzelésünk van a falu munkájáról és napjairól. De a társadalmi és földrajzi kereten belül Fábri Zoltán örök emberi témákhoz nyúl és ellenállhatatlan költészettel kelti őket életre. A szerelmet és az ifjúságot, az életörömet és a boldogság utáni vágyat, a nemzedékek konfliktusát mindenkor üdeséggel és őszinteséggel, némelykor nagy lendülettel érzékelteti velünk, mint például a falusi búcsú és a bál jelenetsorában, amelyek jogosulttá teszik a film címét. Juan Bardem után íme megismertük Fábri Zoltánt, egy új, fiatal nemzetközi színvonalú, európai rendezőt.” (Le Parisien, 1956. okt. 5. Párizs.)

Szőts István: Emberek a havason (1941)

„Összesen heten voltunk. Csupa ismeretlen fiatal kezdő. Naiv hittel, sok idealizmussal, nagyon kevés pénzzel, valami különleges és szép film elkészítésére szövetkeztünk” – írja Életrajzi feljegyzéseiben Szőts István, az Emberek a havason forgatásának első napjaira, a lelkes fiatalokból álló kicsinyke kis stábra emlékezve.

Sikerükben szinte az egész korabeli filmes szakma kételkedett. A 29 éves, elsőfilmes Szőts szembe ment a filmkészítés addig bevett gyakorlatával: élettelen stúdió helyett eredeti helyszínen, a székely havasokban forgatott, a természeti felvételeknél kivárta a megfelelő pillanatokat, sztárszínészek helyett a filmbeli karaktereknek megfelelő, akár helyi amatőr szereplőkkel is dolgozott, (hogy „hiteles emberi arcok szerepeltetésével igazi emberi sorsokat” mtasson meg), befutott alkotók helyett lelkes fiatal tehetségek voltak a társai.

Az eredmény: A film 1942-ben elnyerte a Velencei Filmfesztivál művészeti nagydíját, a nemzetközi kritika egy új stílus elindítójaként ünnepelte. A film minden előzmény nélkül robbant be a magyar filmművészetbe 1941-ben. Ma már „minden idők” legjobb 12  magyar filmje közt tartjuk számon  (az ezredfordulón megszavazott „Új Budapesti tizenkettő” listáján negyedik helyen szerepel).

Dér András és Pintér Judit 1997-ben készítettek egy riportfilmet az akkor már beteg, 85 éves rendezőről Pályatársak Szőts Istvánról címmel. Ezekből a beszélgetésekből idéznék itt most pár részletet: vajon Szőts kortársai, kollégái, tisztelői számára milyen filmélményt jelentett az Emberek a havason?

Gaál István, filmrendező: „Olyan felfedezés volt nekem ez a film, hogy máig érzem a hátborzongató bizsergést, ha arra a jelenetre gondolok, amikor a felhővel teli, csodálatos Hargita-völgyben ez a krisztusi házaspár, Görbe János és Szellay Alice úgy vonul a hegyek élén, mintha földre szálltak volna, és keresnék a helyet, ahol megtelepedhetnek. Nemcsak a falun nevelkedettek érezték azt, hogy ebben a filmben olyan nyelven szólnak, amit az ember a bölcsőjében csiszolókőként kapott az anyanyelv mellé, hanem azok is, akik az aszfalton, városban születtek. (...)1942-ben ez a film a valóságos életnek olyan illatát hozta be a moziba, amilyenre utána is meglehetősen sokáig kellett várni, ahogy arra is, hogy a magyar filmművészetben ez az út egyáltalán követhetővé váljon.”

Bereményi Géza író, filmrendező: "A Hunyadi Mozi három villamosmegállónyiravolt tőlünk az Üllői úton. Második elemista koromban egy vasárnap este elmentünk a szüleimmel, beültünk és megnéztük az Emberek a havasont. Nyolcéves voltam, és nagyon megdöbbentem, mert kiderült, hogy azelőtt én csak sematikus filmeket láttam, akármilyen híresek voltak is. (...) Tulajdonképpen nem tudtam, mi lepett meg, de mélységesen fölkavart a film. Napokig szótlan voltam, kérdezték is a szüleim, mi a bajom. Az történhetett, hogy életemben először láttam remekművet."

Jancsó Miklós filmrendező: "Az Emberek a havasont először a bemutatón láttam. Szőts akkor fiatalember volt. (...) Ha az ember végiggondolja, hogy milyen korban csinálta ezt, a frissessége, az újdonsága szinte példátlan. Mert ma már elérkezett az az idő, hogy a kamera töltőtoll lett, tehát bármikor tudunk vele írni, és bárki írhat vele. Akkoriban nem volt ez ilyen egyszerű. Ő mégis meg tudta csinálni azokat a képeket, mégpedig nehéz körülmények között. Mert háromszáz kilós felvevőgéppel járni erdélyi hegyeket, az azért nem volt csekélység. És hát nem szabad elfelejtenünk, hogy ő az ősünk, lelkileg is, képileg is rengeteget köszönhetünk neki.

Szokás mondani az emberről, hogy a halála órájában még lepereg egy csomó kép az agyában. Biztos lesz egy-két szép snitt, amit őnála láttam. (...) Szőts kezdte használni azokat a képeket, amelyek nem tartoznak szorosan magához a jelenethez. Minden filmjében az volt az érdekes, hogy különös képeket talált. Az Emberek a havason fantasztikus, megdöbbentő szubjektív kamerája a temetés jelenetében, amikor a sírgödörből felnézve látjuk a világot. (...) A képekben elgondolt filmnek Szőts volt az egyik atyja. Mondhatni, ő a magyar Eizenstein."