Szőts István: Emberek a havason (1941)

„Összesen heten voltunk. Csupa ismeretlen fiatal kezdő. Naiv hittel, sok idealizmussal, nagyon kevés pénzzel, valami különleges és szép film elkészítésére szövetkeztünk” – írja Életrajzi feljegyzéseiben Szőts István, az Emberek a havason forgatásának első napjaira, a lelkes fiatalokból álló kicsinyke kis stábra emlékezve.

Sikerükben szinte az egész korabeli filmes szakma kételkedett. A 29 éves, elsőfilmes Szőts szembe ment a filmkészítés addig bevett gyakorlatával: élettelen stúdió helyett eredeti helyszínen, a székely havasokban forgatott, a természeti felvételeknél kivárta a megfelelő pillanatokat, sztárszínészek helyett a filmbeli karaktereknek megfelelő, akár helyi amatőr szereplőkkel is dolgozott, (hogy „hiteles emberi arcok szerepeltetésével igazi emberi sorsokat” mtasson meg), befutott alkotók helyett lelkes fiatal tehetségek voltak a társai.

Az eredmény: A film 1942-ben elnyerte a Velencei Filmfesztivál művészeti nagydíját, a nemzetközi kritika egy új stílus elindítójaként ünnepelte. A film minden előzmény nélkül robbant be a magyar filmművészetbe 1941-ben. Ma már „minden idők” legjobb 12  magyar filmje közt tartjuk számon  (az ezredfordulón megszavazott „Új Budapesti tizenkettő” listáján negyedik helyen szerepel).

Dér András és Pintér Judit 1997-ben készítettek egy riportfilmet az akkor már beteg, 85 éves rendezőről Pályatársak Szőts Istvánról címmel. Ezekből a beszélgetésekből idéznék itt most pár részletet: vajon Szőts kortársai, kollégái, tisztelői számára milyen filmélményt jelentett az Emberek a havason?

Gaál István, filmrendező: „Olyan felfedezés volt nekem ez a film, hogy máig érzem a hátborzongató bizsergést, ha arra a jelenetre gondolok, amikor a felhővel teli, csodálatos Hargita-völgyben ez a krisztusi házaspár, Görbe János és Szellay Alice úgy vonul a hegyek élén, mintha földre szálltak volna, és keresnék a helyet, ahol megtelepedhetnek. Nemcsak a falun nevelkedettek érezték azt, hogy ebben a filmben olyan nyelven szólnak, amit az ember a bölcsőjében csiszolókőként kapott az anyanyelv mellé, hanem azok is, akik az aszfalton, városban születtek. (...)1942-ben ez a film a valóságos életnek olyan illatát hozta be a moziba, amilyenre utána is meglehetősen sokáig kellett várni, ahogy arra is, hogy a magyar filmművészetben ez az út egyáltalán követhetővé váljon.”

Bereményi Géza író, filmrendező: "A Hunyadi Mozi három villamosmegállónyiravolt tőlünk az Üllői úton. Második elemista koromban egy vasárnap este elmentünk a szüleimmel, beültünk és megnéztük az Emberek a havasont. Nyolcéves voltam, és nagyon megdöbbentem, mert kiderült, hogy azelőtt én csak sematikus filmeket láttam, akármilyen híresek voltak is. (...) Tulajdonképpen nem tudtam, mi lepett meg, de mélységesen fölkavart a film. Napokig szótlan voltam, kérdezték is a szüleim, mi a bajom. Az történhetett, hogy életemben először láttam remekművet."

Jancsó Miklós filmrendező: "Az Emberek a havasont először a bemutatón láttam. Szőts akkor fiatalember volt. (...) Ha az ember végiggondolja, hogy milyen korban csinálta ezt, a frissessége, az újdonsága szinte példátlan. Mert ma már elérkezett az az idő, hogy a kamera töltőtoll lett, tehát bármikor tudunk vele írni, és bárki írhat vele. Akkoriban nem volt ez ilyen egyszerű. Ő mégis meg tudta csinálni azokat a képeket, mégpedig nehéz körülmények között. Mert háromszáz kilós felvevőgéppel járni erdélyi hegyeket, az azért nem volt csekélység. És hát nem szabad elfelejtenünk, hogy ő az ősünk, lelkileg is, képileg is rengeteget köszönhetünk neki.

Szokás mondani az emberről, hogy a halála órájában még lepereg egy csomó kép az agyában. Biztos lesz egy-két szép snitt, amit őnála láttam. (...) Szőts kezdte használni azokat a képeket, amelyek nem tartoznak szorosan magához a jelenethez. Minden filmjében az volt az érdekes, hogy különös képeket talált. Az Emberek a havason fantasztikus, megdöbbentő szubjektív kamerája a temetés jelenetében, amikor a sírgödörből felnézve látjuk a világot. (...) A képekben elgondolt filmnek Szőts volt az egyik atyja. Mondhatni, ő a magyar Eizenstein."