Huszárik Zoltán: Szindbád

Takács Bálint elemzése

 A Szindbád Huszárik Zoltán első nagyjátékfilmje, amelyet 1971-ben mutattak be.  A munkálatokat hosszas előkészítés előzte meg, a forgatókönyvet többször át kellett írni, valamint Sára Sándor se akarta eredetileg elvállalni az operatőr szerepét – ezeknek oka talán a rendező témaválasztásában keresendő.

Nagy fába vágta a fejszéjét a rendező, amikor Krúdy Gyula Szindbád-történeteiből készült filmet készíteni. Az inkább lírai hangvételű, a visszaemlékezésekkel teli és a szubjektív idő eszközét előszeretettel alkalmazó műveket meglehetősen nehéz feladat filmre vinni – egyszerre kell visszaadnia a rendezőnek az eredeti történetek hangulatát, ugyanakkor arra is ügyelnie kell, hogy a sok, egymástól térben és időben gyakran távol játszódó jelenet egy egységet alkosson. Úgy gondolom, ez Huszáriknak sikerült.

A film szerkezete (a novellákból is adódóan) nem lineáris, hanem a szubjektív időkezelés jellemző rá: Szindbádot életének különböző mozzanatain keresztül mutatja be (erre jó példa, hogy az első képsorokon a halott főhőst látjuk). Ugyanakkor ezen „töredezettség” ellenére is felfedezhető egy ív a filmben. A főcím utáni jelenet a tisztaságot, az idillt sugározzák: két fiatal lány táncol a zöld természetben, majd Szindbád is csatlakozik hozzájuk. Ezek után különböző kalandjait ismerhetjük meg, majd a film második felében egyfajta váltás kezdődik: egy kerti jelenet után Szindbád szembesül a halál közeledtével – ekkor más őszes halántékkal látjuk viszont. Az utolsó előtti, egyik leghosszabb jelenet a falusi búcsúban való részvétel: a főhős a lelki megtisztulást keresi: ez a motívum egyébként korábban is megjelenik a filmben – barátját, Valentint kéri meg: vállalja át bűneit. A film zárása, a Tél Tündérével való tánc egyfajta keretbe foglalja a filmet, hiszen a bevezető képsorokon éppen Szindbád téli halálát láttuk (s így még hatásosabb a főcím utáni tavaszi jelenet, ezzel érzékeltetve a halál és az élet örök ellentétét).

A kamerakezelés is kiemelkedő, nem csoda, hiszen Sára Sándor az operatőr. Az ő totáljaival a filmben is gyakran találkozhatunk – ugyanakkor a vissza-visszatérő közeli képek, szuperplánok is kiemelkedő jelentőséggel bírnak, hiszen újbóli és újbóli használatuk által többjelentésű, már-már megfejthetetlen szimbólumokká válnak.

Habár a filmet sokan az ún. „ebéd-jelenete” miatt ismerik (amely egyébként valóban gyönyörűen megkomponált), nekem különösen tetszettek a gyakori elmélkedések; s bár ezeknek helyszíne hol a borbély, esetleg egy vissza-visszatérő szerető, Majmunka lakása vagy éppen egy nyilvánosház, mindig az emberi élet alapkérdéseit fogalmazza meg a főhős, általában csak magának. A film egy másik érdekessége pont ez: hiába vannak többet egyszerre a helységben, gyakran elbeszélnek egymás mellett, s Szindbád is inkább monologikus alkat.

Huszárik méltán híres műve a Szindbád, hiszen Latinovits kiemelkedő alakításával olyan alapművét tudta létrehozni a magyar filmtörténetnek, amelyet sok mai rendező is példának tekint: nem csoda, hogy olyan külföldi fesztiválokon is díjat nyert, mint amilyen a Mannheimi, az Atlantai vagy a Milánói Filmfesztivál.