Gaál István: Sodrásban

Ürmös Dániel elemzése

Bár a film 1963-ban készült, témája örök, melyet három kulcsszóval így lehet megfogni : felnőtté válás, felelősségvállalás, emberi kapcsolatok. Témáját tekintve erre a hármasra épül Gaál István első nagyjátékfilmje, mely kivívta mind a hazai mind a nemzetközi filmszakma elismerését és egyben egy új korszak kezdetét jelentette a magyar filmgyártásban.

A rendező a magyar ’új hullám’ képviselője. Egyrészt megjelenik a filmben a személyes hangvétel, hiszen a történet Gaál ifjúkorának színhelyén, egy Tisza-parti kisvárosban játszódik. Másrészt – és ez talán még fontosabb –  a film leginkább képeken keresztül gyakorol hatást a nézőre. Az átgondolt koncepció lényege, hogy a rendező a képi megjelenítés eszközeit használja érzések, gondolatok kifejezésére, a cselekmény és dialógus szerepe másodlagos. Ez akkoriban jelentős újításnak számított, ám később már a magyar filmrendezők bevett eszközévé vált (gondoljunk csak a Makk Károly-féle Szerelemre vagy Huszárik Zoltán Szindbádjára, melyek szintén ezt a vonalat viszik tovább).

A történet egy fiatal baráti társaságról szól, akik érettségi után, egyetem előtt egy Tisza-parti városkában töltik önfeledten a nyár utolsó napjait. A társaság tagjai gyakran járnak fürdeni és lazítani a közeli folyóhoz, ám ezúttal a játéknak indult virtuskodás, hogy ki tud több iszapot felhozni a folyómederből, tragédiába torkollik. Egyikük, Gabi (akit visszahúzódó, érzékeny fiúnak ismerünk meg) nem tér vissza a víz felszínére és mire a többiek észbe kapnak, már késő. Talán életükben először történik velük igazi tragédia, melynek hatására sok minden átértékelődik bennük. Átgondolják egymással, illetve az elhunyt barátjukkal való felszínes kapcsolatukat, illetve próbálnak valami választ adni a felelősség kérdésére is. Mindnyájukat mélyen érinti az eset, de mindnyájan másként dolgozzák azt fel: van, aki saját kapcsolatát vizsgálja felül (Böbe, aki szakít Karesszal és elutazik),  más megpróbálja hazugságokkal, csúsztatásokkal megszépíteni a múltat, megint más pedig attól fél, hogy örökre elfelejti egykori barátját (Luja). A film végére egyértelmű, hogy az élet Gabi nélkül is megy tovább, de már nem ugyanabban a mederben, mint a film elején. A történtek fényében elmondható, hogy ki-ki a maga módján elindult a felnőtté válás útján.

A film szerves részét képezi a tájábrázolás: gyakran látunk nagytotált a Tisza-partról. Különösen emlékezetes, amikor madártávlatból láthatjuk, ahogy a barátok keresni kezdik az eltűnt Gabit, fel alá futva a végtelen folyó mentén: a táj, a természet az emberek fölé tornyosul, jelezve kiszolgáltatottságukat és kétségbeesettségüket, félelmet és tiszteletet parancsoló erőként jelenik meg. Ezt az érzetet erősítik a magas partfalak is, valamint a különleges hangulatú ártéri erdő fái. Igen emlékezetes jelenetek még a Laci szobájában felvett képsorok és Gabi nagymamájának gyászéneke, melyeknél szintén a szereplők belsejében lejátszódó rezdüléseket jeleníti meg az operatőr (Sára Sándor) jó érzékkel.  Ezekből is látszik, hogy egy végletekig precíz és átgondolt megjelenítéssel van dolgunk. Semmi sem véletlenszerű, minden apróságnak megvan az oka és helye a filmben. Többek között emiatt lesz könnyen átélhető, magával ragadó (sodró?) ez a különös, feszült hangulatú film.