Huszárik Zoltán: Szindbád

Takács Bálint elemzése

 A Szindbád Huszárik Zoltán első nagyjátékfilmje, amelyet 1971-ben mutattak be.  A munkálatokat hosszas előkészítés előzte meg, a forgatókönyvet többször át kellett írni, valamint Sára Sándor se akarta eredetileg elvállalni az operatőr szerepét – ezeknek oka talán a rendező témaválasztásában keresendő.

Nagy fába vágta a fejszéjét a rendező, amikor Krúdy Gyula Szindbád-történeteiből készült filmet készíteni. Az inkább lírai hangvételű, a visszaemlékezésekkel teli és a szubjektív idő eszközét előszeretettel alkalmazó műveket meglehetősen nehéz feladat filmre vinni – egyszerre kell visszaadnia a rendezőnek az eredeti történetek hangulatát, ugyanakkor arra is ügyelnie kell, hogy a sok, egymástól térben és időben gyakran távol játszódó jelenet egy egységet alkosson. Úgy gondolom, ez Huszáriknak sikerült.

A film szerkezete (a novellákból is adódóan) nem lineáris, hanem a szubjektív időkezelés jellemző rá: Szindbádot életének különböző mozzanatain keresztül mutatja be (erre jó példa, hogy az első képsorokon a halott főhőst látjuk). Ugyanakkor ezen „töredezettség” ellenére is felfedezhető egy ív a filmben. A főcím utáni jelenet a tisztaságot, az idillt sugározzák: két fiatal lány táncol a zöld természetben, majd Szindbád is csatlakozik hozzájuk. Ezek után különböző kalandjait ismerhetjük meg, majd a film második felében egyfajta váltás kezdődik: egy kerti jelenet után Szindbád szembesül a halál közeledtével – ekkor más őszes halántékkal látjuk viszont. Az utolsó előtti, egyik leghosszabb jelenet a falusi búcsúban való részvétel: a főhős a lelki megtisztulást keresi: ez a motívum egyébként korábban is megjelenik a filmben – barátját, Valentint kéri meg: vállalja át bűneit. A film zárása, a Tél Tündérével való tánc egyfajta keretbe foglalja a filmet, hiszen a bevezető képsorokon éppen Szindbád téli halálát láttuk (s így még hatásosabb a főcím utáni tavaszi jelenet, ezzel érzékeltetve a halál és az élet örök ellentétét).

A kamerakezelés is kiemelkedő, nem csoda, hiszen Sára Sándor az operatőr. Az ő totáljaival a filmben is gyakran találkozhatunk – ugyanakkor a vissza-visszatérő közeli képek, szuperplánok is kiemelkedő jelentőséggel bírnak, hiszen újbóli és újbóli használatuk által többjelentésű, már-már megfejthetetlen szimbólumokká válnak.

Habár a filmet sokan az ún. „ebéd-jelenete” miatt ismerik (amely egyébként valóban gyönyörűen megkomponált), nekem különösen tetszettek a gyakori elmélkedések; s bár ezeknek helyszíne hol a borbély, esetleg egy vissza-visszatérő szerető, Majmunka lakása vagy éppen egy nyilvánosház, mindig az emberi élet alapkérdéseit fogalmazza meg a főhős, általában csak magának. A film egy másik érdekessége pont ez: hiába vannak többet egyszerre a helységben, gyakran elbeszélnek egymás mellett, s Szindbád is inkább monologikus alkat.

Huszárik méltán híres műve a Szindbád, hiszen Latinovits kiemelkedő alakításával olyan alapművét tudta létrehozni a magyar filmtörténetnek, amelyet sok mai rendező is példának tekint: nem csoda, hogy olyan külföldi fesztiválokon is díjat nyert, mint amilyen a Mannheimi, az Atlantai vagy a Milánói Filmfesztivál.

Fábri Zoltán: Körhinta

 Csonka Bálint elemzése

           Egyik kedves kurzustársam definíciója szerint a művészfilm olyan alkotás, mely nehezen emészthető, a vele való első találkozás során talán nem is értjük, gondolkodni, elmélkedni kell a látottakon. Azt hiszem, kijelenthetem, hogy a foglalkozásokra készülve leginkább ilyen filmeket néztünk. Kivéve a Körhintát...

            Fábri Zoltán munkájának nagyszerűsége véleményem szerint abban rejlik, hogy minden néző örömet találhat a filmben, hiszen a hajdúsági földművesek a debreceni moziban viszontláthatják életük momentumait, a budapesti kritikus pedig álmélkodhat a Puskinban vagy az Urániában, mert a képi megoldások, a színészi játék nagyon magas fokú.

A viszonylag egyszerű szálra felfűzött, hétköznapinak mondható történet súlyos kérdéseket feszeget. "A föld a földhöz házasodik."- szól az évszázados tétel, ami körül a film "forog".
Értelem és érzelem témája legújabb korunkig minden generáció számára nagy dilemma volt. A különböző társadalmi csoportok más és más módon élték meg ezt a feloldhatatlannak tűnő problémát.

Az élet vagy a megélhetés. A monoton óra kattogás, vízcsöpögés, vagy a vásár forgataga, a fonó lágy dallamai. Beletörődjünk-e a múlt rossz szokásjogába vagy szálljunk szembe szeretett szüleinkkel (akik húsz-huszonöt évvel korábban szintén átélték ezt a helyzetet).

Rendkívül jól követhetők az érzelmi változások a számos szuper plánnak köszönhetően (arcok, Mari keze Máté vállán, kukoricamorzsolás...). Szép képet kapunk a falusi - tanyasi világról (olajlámpa, cigaretta, búbos kemence), és az emberi viszonyváltozásokról (kistotálok: záró képek egyike az udvaron, enteriőr a családdal). Pontos a zene megválasztása is (Tiltják tőlem a rózsámat...).

Semmi váratlan esemény nem történik, nincs tragédia. Ugyan feltehetjük a kérdést, hogy ki az igazi áldozat, de igazán senkit sem kell sajnálnunk. A Happy End is megvalósul, mégsem érezzük úgy, hogy érték nélkül kell távoznunk a vetítővászon elől!
Még azt is elbírja a mű, hogy érezhetően propagálja a kommunizmus egyik nagy "vívmányát" a tszesítést, hiszen Máté, az egyik főhős emellett a rendszer mellett teszi le voksát.

Fábri Zoltán a szokványos dolgok megjelenítését emelte művészi szintre. És ami nagyszerű, hogy egy fárasztó hét után látunk egy filmet, ami kikapcsol, szórakoztat, és csak a stáblista leforgása után döbbenünk rá, hogy kérdéseket fogalmazunk meg, tovább gondoljuk, foglalkozunk az élménnyel. A fim hatott.

Szőts István: Emberek a havason

Ratkóczy Péter elemzése

              Az első magyar film, amit nem stúdióban, hanem kint a szabadban forgattak. Szőts István nagy hangsúlyt fektetett a természeti képekre. Láthatjuk ezt a film során is, hogy a Hargitát milyen hosszú kamerafelvételekkel mutatja be. A színészeket is nagy odafigyeléssel választotta ki és a költségvetést is nagyon minimális keretekből kellett megvalósítania. Egy másik szokatlan dolog pedig a kézi kamerák használata, ami a korban nagyon ritka volt, éppúgy mint a kisszámú stáb összetétele és működési módja.
             A filmben nagyon érdekesen van bemutatva a havasi emberek élete. A film főszereplője Gergő, akinek az életét egy tragédián keresztül mutatja be a film. Gergő egy nagyon szerencsétlen helyzetbe kerül. A két világot szembeállítja és megismerteti a nézővel, hogy hogyan tud a havasi ember együtt élni a többi emberrel. Szilaj és kemény emberekről beszélünk, akik lehet, hogy egyszerűek, de nagyon összetartóak és jószívűek. Ebbe a világba nem tört be a XX. századi civilizáció. Pontosabban, csak negatív értelemben van jelen.

Az emberek arcjátékát mindenképpen érdemes kiemelni. Nagyon sokszor elárulják velük az érzéseiket. Ez az egész film alatt végig megfigyelhető. A boldogságot, a félelmet, az értetlenséget és még sok-sok dolgot elárul a mimika.

Nagyon meghitt és bensőséges jeleneteket ábrázol a rendező, ami a mai kor emberének sokszor bizarr. Ilyen például, amikor a vonaton viszi haza feleségének a holttestét. Először nagyon félelmetesnek tűnik, de ha a mélyebb tartalmát megnézzük, van egy olyan olvasata is, hogy Gergő annyira szereti a feleségét, hogy még ezt is meg meri tenni.

Egy másik érdekes jelenet, ami a kort nagyon hűen ábrázolja, az a csíksomlyói búcsú. Itt a népies katolicizmust mutatja be a film, ami akkor nagyon jellemző volt arra a vidékre.

Kedvenc jelenetem, amikor a havasi emberek elmennek a bíróságra, hogy kérjék, hogy ők ülhessék le a börtönbüntetést Gergő helyett, de egy nappal később mentek a tárgyalásra. Ebben a jelenetben is nagyon jól megmutatkozott a havasi emberek összetartása és jószívűsége.

                A mű a magyar filmtörténet egyik legnagyobb alkotása. Nemhiába nyeri meg Szőts 1942-ben a velencei filmfesztivál művészeti fődíját. 

Gaál István: Sodrásban

Ürmös Dániel elemzése

Bár a film 1963-ban készült, témája örök, melyet három kulcsszóval így lehet megfogni : felnőtté válás, felelősségvállalás, emberi kapcsolatok. Témáját tekintve erre a hármasra épül Gaál István első nagyjátékfilmje, mely kivívta mind a hazai mind a nemzetközi filmszakma elismerését és egyben egy új korszak kezdetét jelentette a magyar filmgyártásban.

A rendező a magyar ’új hullám’ képviselője. Egyrészt megjelenik a filmben a személyes hangvétel, hiszen a történet Gaál ifjúkorának színhelyén, egy Tisza-parti kisvárosban játszódik. Másrészt – és ez talán még fontosabb –  a film leginkább képeken keresztül gyakorol hatást a nézőre. Az átgondolt koncepció lényege, hogy a rendező a képi megjelenítés eszközeit használja érzések, gondolatok kifejezésére, a cselekmény és dialógus szerepe másodlagos. Ez akkoriban jelentős újításnak számított, ám később már a magyar filmrendezők bevett eszközévé vált (gondoljunk csak a Makk Károly-féle Szerelemre vagy Huszárik Zoltán Szindbádjára, melyek szintén ezt a vonalat viszik tovább).

A történet egy fiatal baráti társaságról szól, akik érettségi után, egyetem előtt egy Tisza-parti városkában töltik önfeledten a nyár utolsó napjait. A társaság tagjai gyakran járnak fürdeni és lazítani a közeli folyóhoz, ám ezúttal a játéknak indult virtuskodás, hogy ki tud több iszapot felhozni a folyómederből, tragédiába torkollik. Egyikük, Gabi (akit visszahúzódó, érzékeny fiúnak ismerünk meg) nem tér vissza a víz felszínére és mire a többiek észbe kapnak, már késő. Talán életükben először történik velük igazi tragédia, melynek hatására sok minden átértékelődik bennük. Átgondolják egymással, illetve az elhunyt barátjukkal való felszínes kapcsolatukat, illetve próbálnak valami választ adni a felelősség kérdésére is. Mindnyájukat mélyen érinti az eset, de mindnyájan másként dolgozzák azt fel: van, aki saját kapcsolatát vizsgálja felül (Böbe, aki szakít Karesszal és elutazik),  más megpróbálja hazugságokkal, csúsztatásokkal megszépíteni a múltat, megint más pedig attól fél, hogy örökre elfelejti egykori barátját (Luja). A film végére egyértelmű, hogy az élet Gabi nélkül is megy tovább, de már nem ugyanabban a mederben, mint a film elején. A történtek fényében elmondható, hogy ki-ki a maga módján elindult a felnőtté válás útján.

A film szerves részét képezi a tájábrázolás: gyakran látunk nagytotált a Tisza-partról. Különösen emlékezetes, amikor madártávlatból láthatjuk, ahogy a barátok keresni kezdik az eltűnt Gabit, fel alá futva a végtelen folyó mentén: a táj, a természet az emberek fölé tornyosul, jelezve kiszolgáltatottságukat és kétségbeesettségüket, félelmet és tiszteletet parancsoló erőként jelenik meg. Ezt az érzetet erősítik a magas partfalak is, valamint a különleges hangulatú ártéri erdő fái. Igen emlékezetes jelenetek még a Laci szobájában felvett képsorok és Gabi nagymamájának gyászéneke, melyeknél szintén a szereplők belsejében lejátszódó rezdüléseket jeleníti meg az operatőr (Sára Sándor) jó érzékkel.  Ezekből is látszik, hogy egy végletekig precíz és átgondolt megjelenítéssel van dolgunk. Semmi sem véletlenszerű, minden apróságnak megvan az oka és helye a filmben. Többek között emiatt lesz könnyen átélhető, magával ragadó (sodró?) ez a különös, feszült hangulatú film.

Huszárik Zoltán: Szindbád

Szegedi Domonkos elemzése

Azt hiszem, a Szindbád után éreztem magamhoz legközelebb a médiaórákon sokat emlegetett „filmművészet” szót. Festői képek, zenei hangok, impressziók, gondolatindító, filozófiai kérdéseket feszegető igék olyan kompozíciója a mű, melyre tényleg csak a film képes. Ezért döntöttem úgy, hogy erről a művészi alkotásról írok pár sort.

A Szindbád 1971-ben bemutatott színes, magyar filmdráma. Huszárik Zoltán első nagyobb játékfilmje Krúdy Gyula Szindbád-történeteinek felhasználásával készült. A rendezőnek korábban csak rövidfilmjei voltak, s összesen csak két nagyfilmet alkotott, mert fiatalon, tragikus hirtelenséggel halt meg. A film főszerepére eredetileg a híres olasz Vittorio De Sicat kérték fel, azonban anyagi okok miatt nem valósult meg a művész szerződtetése, így végül Latinovits Zoltán játszotta Szindbádot.

A 70-es évek magyar filmművészetére jellemző volt a stilizáció, ennek egyik eszköze az asszociatív montázsok használata, mely révén a képsorok egymáshoz képesti viszonya jelentéstöbbletet ad a látottaknak, sokszor impressziók (benyomás) által egyfajta hangulatteremtő szerepük van. Ez látható Makk Károly 70-es évek első felében rendezett filmjeiben, mint például a Szerelemben, vagy a Macskajátékban, de ilyen az 71 koratelén bemutatott és közönségsikert arató Szindbád is.

Érdekes a film szerkezete. Az elején rögtön a halott Szindbádot látjuk, s a végén van az a jelenet, amikor szívrohamban meghal. Ez egyfajta keretet ad a filmnek. Emellett végig érezzük a főhős létének állapotszerűségét. Mégis, ahogy később látni fogjuk, a filmnek van egy íve, iránya. Rögtön felmerülhet a kérdés: de ez hogy lehetséges? Hogy fér össze az állapotszerűség a változással?

Szindbád hasonlít egy neoplatonista életfilozófushoz. Egész életében és annak minden területén a szépet, az ideát keresi, legyen szó kulináris, zenei vagy egyéb élvezetről. Mégis keresésének középpontjában a nő ideája áll. Ahogy Platóntól olvashatjuk, szerinte az e világi dolgok, akármennyire is szépek, tökéletesek, csupán árnyképei, levetülései az ideák világának. Ezt Szindbád is érzi, és tapasztalja, hogy bár keresi, de egyik szeretőjében sem találja meg a „nőt”, ez újabb és újabb kapcsolatokba tereli őt mindhiába. Életének ez a folytonosan kereső aspektusa adja az állapotszerűség érzését.

A megélt, és sokszor tragikusan végződő kapcsolatok rányomják bélyegüket Szindbád életére, akit folyton kísértenek emlékei. Emiatt lelke nem tud megnyugodni. Ilyen állapotban látjuk a film „valós idejében” is, amikor anyjává lényegülő hajdani szeretőjével, Majmunkával van együtt, és a köztük lévő párbeszéd kapcsán Szindbádban felidéződnek korábbi szeretői. A gondolatai csapongnak, s ez jelenik meg a néző szemei előtt. Az egyes jelenetek között nemcsak, hogy időbeli megkülönböztetést nem tudunk tenni, azaz nem tudjuk pontosan, melyik nőnek mikor és melyik másik nő után volt szeretője, hanem maguk a jelenetek, mint a főhős gondolatai is egymásba fonódnak, nem különülnek el. Van, hogy még egy előző szereplő beszél, de már a következő jelenet helyszínét látjuk (vagy talán mégse, mindegy (?!)…). Emellett gyakran látunk gyors vágásokat, melyek szintén Szindbád emlékei, egy kép, egy táj, egy illat, vagy ezek keveredése, amely révén sokszor furcsa képek tárulnak szemünk elé, mint például a hóban guruló meztelen nő alakja. Ezek a gyors, és esteként értelmezhetetlen képek is a főhős lelkének zaklatottságát fejezik ki.

 A feloldás, ebből az állapottá merevülő keresésből a halál, mely hirtelen következik be a főhős életében, de nem annyira a figyelmes néző számára. És talán itt kapcsolható össze mű kétféle szerkezete. A filmnek ugyanis van egy íve. És ez az ív azt van hivatva szemléltetni, hogy noha a főhős élete folytonos keresésé merevedik, az idő múlik, és eléri őt a halál. Ennek megérzésében nagy szerepe van az évszakoknak. A kezdő jelenet után egy idilli, tavaszi képet látunk, s ahogy egymásba fűződnek az egyes történetek, fokozatosan eljutunk a télbe. Ezalatt azt értem, hogy egyre több őszi, aztán téli jelenetet láthatunk. Ez, a tavaszból a télbe való változás klasszikusan az emberi élet archetípusa. Ami érdekes, hogy a mű közben is vannak téli jelenetek, nem csak a végén. Ugyanakkor megfigyelhető, hogy a téli jelenetek mindig tragikus vagy melankolikus hangulatúak, és legtöbbször láthatunk egy halálesetet is.

Szindbád halálát más is előre jelzi a néző számára. Gondolok itt a film elején idilli környezetben szereplő Setétke nevére, akit a sötétben lehet megtalálni, vagy amikor a főhős megkéri barátját, hogy gyónja meg helyette minden bűnét. De Szindbád halálát predestinálja a zarándokhelyen játszódó jelenet is, és persze triviális módon a nyitójelenet, mint a keret része.

A főhős halála katartikus. Habár végzetesen is, de kimozdítja Szindbádot a lét határán való bolyongásából, ráadásul olyankor, amikor talán azt érezheti, hogy hacsak egy pillanatra is, de az orgonáló nőben megtalálta, amit keresett.

Szikfilm Nyolcas

Szabó István: Mephisto (1981)