2012. október 21., vasárnap

Jancsó Miklós: Szegénylegények (1966)


A Szegénylegények mind Jancsó életművében, mind a magyar filmtörténetben kiemelt helyet foglal el. Ez az a film, amellyel rendezője rátalál saját nyelvére – egy olyan filmnyelvre, amely gyökeresen megújítja a korabeli filmelbeszélés módszereit. A Szegénylegények meghozza Jancsó számára a nemzetközi hírnevet, elindul a „jancsói stílus”.




A filmen túl: 1956
A Szegénylegényeknek a maga korában 1 millió nézője volt a mozikban. Ehhez hozzájárulhatott az is – a Jancsó körül kialakult érdeklődésen túl –, hogy amikor 1966-ban, tíz évvel az eltiport forradalom után bemutatták a Szegénylegények c. filmet, nem lehetett nem úgy értelmezni a történetet, mintha az nem az 1956-ot követő megtorlásról szólna. A külföldi sajtó ezt nyíltan hangoztatta, a korabeli magyar sajtóban effajta megközelítésről természetesen szó sem lehetett. (Cannes-ba is csak ugy engedték ki a filmet, hogy Jancsó előtte lenyilatkozta a Népszabadságnak, hogy a Szegénylegények ilyesfajta értelmezése téves.) A filmben a megtorlás mérnöki pontossággal felrajzolt rajza azonban szabad asszociációkat engedett...

Történelmi alapok
A film elején pontos eligazítást kapunk: A történet 1869-ben játszódik: 20 évvel a forradalom és szabadságharc, két évvel a kiegyezés után. Megszületett az Osztrák-Magyar Monarchia, Ráday Gedeont kormánybiztosként megbízták az alföldi betyárvilág fölszámolásával. A „szegénylegények” azonban nem alkottak egy homogén csoportot: voltak közöttük kalandorok, egyszerű bűntevők, rablógyilkosok, illetve ott voltak az egykori „szabadcsapatosok”, akik egykor Rózsa Sándor követésével a függetlenségi harcokhoz csatlakoztak és annak bukása után bujdosni kényszerültek. A hatalomnak igazából ők kellenek. Az igazi cél: leválasztani a „maroknyi veszedelmes elemet”, akik még emlékeznek 1848 szellemére, a szabadság ízére és elrettentő példaként használni őket - hadd lássa a többség, hogy rájuk is ez várhat... (Ez a célszerűség, a hatalmi gépezetet mozgató tudatosság azonban csak a film befejezése felől válig világossá...)

 
Jancsói nyelv és dramaturgia
A filmben Jancsó egy saját nyelvvel jelentkezik az elnyomó hatalom működési mechanizmusának bemutatására: hosszú beállításokkal és bonyolult kameramozgásokkal dolgozik (a kamera állandóan mozog), a párbeszéd teljesen alárendelődik a képnek, kiépül szimbólumrendszere, a néző elveszti a „hagyományos” pozícióját, amelyben mindent tud és lát. Jancsó mind a kameramozgással, mint a dramaturgiával azt az érzést erősíti: nem mindentudó kívülállók vagyunk, hanem a dráma kiszolgáltatott résztvevői. Az eseményeket rejtett szándékok és taktikák irányítják, egyik emberről a másikra terelődik át a figyelem, és eközben lépésről lépésre eljutunk Sándor embereinek leleplezéséig. Minden korábbi tett utólag érthető csak meg, a hatalom igazi szándékára pedig csak a befejezéskor derül fény.

A Szegénylegényeket – számos hazai elismerés mellett – 1967-ben az angol filmkritikusok az előző év legjobb külföldi filmjének szavazták meg. 

Szempontok a filmbeszámolóhoz: 
1. Milyen képi és formai eszközök segítségével mutatja be a szembeálló feleket, illetve az elnyomó és megtorló hatalom működési mechanizmusát a rendező?
2. Milyen jelképrendszer fedezhető fel a filmben?
3. Milyen példával érzékeltetnétek a filmben érezhető kiszámíthatatlanságot, a cselekmény és a "rendszer" kiismerhetetlenségét?

4 megjegyzés:

  1. A Szegénylegények már rögtön a kezdő képsorokkal feszültséget teremt, pontosabban azzal, hogy az első percekben némán, beszéd nélkül történnek az események. A filmben végig érzékelhető a csendőrség és az elfogott betyárok közötti ellentét, melyben a betyárok teljesen alárendelt szerepet játszanak. A filmben visszatér a rablánc, mint szimbólum, ugyanakkor az öltözékükben is igen különböző két világ jelenik meg: a betyárok ruházata barbárságukra, alávetettségükre utal, míg a gazdag, előkelő és díszes katonai egyenruha és palást (talán van valami spéci neve a biztosok fekete talárjának?) képileg teljessé teszi az elnyomó, ítélkező hatalom képét. Az állandó utasítások, parancsok, a mutogatások, a fejre húzott zsák, az akasztófa mind az elnyomás, a megtorlás motívumai és képei. Emellett a színészek mimikája is tökéletesen érzékelteti az alá- és fölérendeltségi viszonyokat.
    Jelképrendszert én a film nézésekor nem nagyon fedeztem fel, hacsak nem a rabság és szabadság érzékeltetésére szolgáló 2 helyszín, a sánc (bezártság, rabság) és a mező (szabadság). Esetleg még az elnyomó hatalomra való utalás a film elején és végén a német himnusz (biztos van köze a Habsburgokhoz…), ráadásul a film végén nem sokkal a ’Kossuth Lajos azt üzente…’ után hangzik el.
    A kiszámíthatatlanság az, ami viszi előre a film cselekményét, ez nagyon sokszor megjelenik. Például akkor, amikor a reggeli ellenőrzés során Gajdor János holtan esik ki a zárkájából, vagy amikor a film első felében a kivégzéshez az őr véletlenszerűen válogatja ki a betyárokat. De a kis fehér házban, a sánc mellett is végig érzékelhető a kiszámíthatatlanság, bárkit is visznek be oda vallatni. A végén azért már lehet sejteni a slusszpoént, de lehet, hogy ez ’66-ban még újszerűnek hatott.
    A filmet ugyanakkor elfogultnak érzem, én mikor néztem sokkal kevésbé láttam bele ezt a szabadságharc-vonalat (ezért nem is nagyon értettem először, mi lehet az alkotó szándéka a filmmel). Végső soron mindenféle betyárromantika ellenére Rózsa Sándor és csapata – történelmi ismereteim szerint – hétpróbás gazfickók voltak, akikért nem sokan hullajtottak könnyeket. Én legalábbis biztosan nem.

    VálaszTörlés
  2. A filmben már az elejétől kezdve jól el lehet különíteni az elnyomókat és az elnyomottakat. Számomra a film cselekménye sokszor nem volt egyértelmű és a kevés beszéd se erősítette a film megértését. Az öltözék, illetve az emberek arcjátéka az, ami érzékelteti azt, hogy ki milyen szerepben van a filmben. Sok emberi tulajdonságot is meg lehetett figyelni. A jelképrendszer talán mint az összes eddig látott film, egy olyan elnyomó rendszert mutat be, ami talán a kommunista rendszerre utal. A filmben is az irányító hatalom minden gerinctelen eszközt megragad, hogy a velük szemben álló embereket felkutassák és kiiktassák.
    A kiszámíthatatlanság szinte végigkíséri a filmet. Semmilyen várt rész nincs benne. A legnagyobb meglepetést talán az utolsó mozzanat okozza, amikor bejelentik, hogy Rózsa Sándor amnesztiát kap ( kitör az öröm ), majd közlik, hogy az emberei azonban nem.

    VálaszTörlés
  3. A rabok mozgástere korlátolt, négy fal közé vannak szorítva, néha csak körbe járkálhatnak. Érdekes volt számomra, hogy igazából két helyszínen (sánc, házikó) játszódik a film, ezt pusztaság veszi körül, amin nem látni semmit, olyan, mintha a egy absztrakt, nem evilági helyen lennénk, mint pl a csongor és Tündében. A rendszer kiismerhetetlensége nyilvánvaló, ahogy látszólag random módon hív ki rabokat, tesz fel kérdéseket. Szerintem is értelmezhető a kommunista rendszerként is. Az elnyomók és elnyomottak közötti határ sem egyértelmű, ahogy láthatjuk is, hogy az egyik őrt lefokozzák, és rab lesz, ami igazából utólag lehet, hogy csak csali volt. Nekem külön tetszett, ahogy emberi viselkedésformákat (egyedit, és csoportosat) bemutat ebben az abnormális helyzetben.

    VálaszTörlés
  4. A filmben nincs egy konkrét főszereplő, és pont emiatt is nehéz egy fő cselekményszálat találni - ezzel ugyanakkor talán hangsúlyosabbá válik a film alaphelyzete.
    Az őrök és a foglyok között viszonylag éles határ húzódik – egyrészt az őrök ruházata, másrészt a foglyok megalázottsága, kiszolgáltatottsága utal erre (nyitójelenetben áznak, csuklya a fejeken, asszonyaik levetkőztetése, kutyaöv-szerű lánc, a fogoly háta mögött tüzelnek a katonák stb.)
    A kiszámíthatatlanság egyrészt magában a cselekményben figyelhető meg, hiszen viszonylag rövid ideig szerepelnek az egyes főszereplők és a haláluk is váratlan, valamint az őrök utasításai is erre utalnak, vagy a Gajder Jánosnak adott feladatok (pl. a bűnös éjszakai felismerése).
    Gyakori mozzanat a kapu, vagy a sorompó felhúzása, ami a szabadságba való utat jelképezi, ugyanakkor a börtönt puszta veszi körül, ami pedig szintén növeli a kiszolgáltatottság érzését. A börtön melletti ház ugyanakkor a normális, hétköznapi életet próbálja megteremteni a benne lakó számára, de a hatalmas börtön mellett csak még inkább hangsúlyozza, hogy a hatalmas fehér épületnek valójában semmi keresnivalója itt. További szimbólum még a fütyülés, ami szintén gyakran visszatér, vagy éppen a zenekar, ami groteszk módon pont akkor vonul fel, amikor a három központi szereplőt megkötözik – ugyanakkor nekem az egy kissé megdöbbentő volt, hogy az elvonuló hadtest egy forradalmi dalt játszott.
    A kameramozgással kapcsolatban kiemelném a rendkívül hosszú jeleneteket, a vágás ritka alkalmazását. Így a rendező több jelenetet ugyanazon helyről mutat be, így gyakran furcsa szögekből láthatjuk a történéseket – mintha „ottfelejtené” a kamerát, ami szerintem érdekes ötlet.

    VálaszTörlés