Makk Károly: Szerelem (1971)

Jancsó Miklós: Szegénylegények (1966)

A Szegénylegények mind Jancsó életművében, mind a magyar filmtörténetben kiemelt helyet foglal el. Ez az a film, amellyel rendezője rátalál saját nyelvére – egy olyan filmnyelvre, amely gyökeresen megújítja a korabeli filmelbeszélés módszereit. A Szegénylegények meghozza Jancsó számára a nemzetközi hírnevet, elindul a „jancsói stílus”.

A filmen túl: 1956
A Szegénylegényeknek a maga korában 1 millió nézője volt a mozikban. Ehhez hozzájárulhatott az is – a Jancsó körül kialakult érdeklődésen túl –, hogy amikor 1966-ban, tíz évvel az eltiport forradalom után bemutatták a Szegénylegények c. filmet, nem lehetett nem úgy értelmezni a történetet, mintha az nem az 1956-ot követő megtorlásról szólna. A külföldi sajtó ezt nyíltan hangoztatta, a korabeli magyar sajtóban effajta megközelítésről természetesen szó sem lehetett. (Cannes-ba is csak ugy engedték ki a filmet, hogy Jancsó előtte lenyilatkozta a Népszabadságnak, hogy a Szegénylegények ilyesfajta értelmezése téves.) A filmben a megtorlás mérnöki pontossággal felrajzolt rajza azonban szabad asszociációkat engedett...

Történelmi alapok
A film elején pontos eligazítást kapunk: A történet 1869-ben játszódik: 20 évvel a forradalom és szabadságharc, két évvel a kiegyezés után. Megszületett az Osztrák-Magyar Monarchia, Ráday Gedeont kormánybiztosként megbízták az alföldi betyárvilág fölszámolásával. A „szegénylegények” azonban nem alkottak egy homogén csoportot: voltak közöttük kalandorok, egyszerű bűntevők, rablógyilkosok, illetve ott voltak az egykori „szabadcsapatosok”, akik egykor Rózsa Sándor követésével a függetlenségi harcokhoz csatlakoztak és annak bukása után bujdosni kényszerültek. A hatalomnak igazából ők kellenek. Az igazi cél: leválasztani a „maroknyi veszedelmes elemet”, akik még emlékeznek 1848 szellemére, a szabadság ízére és elrettentő példaként használni őket - hadd lássa a többség, hogy rájuk is ez várhat... (Ez a célszerűség, a hatalmi gépezetet mozgató tudatosság azonban csak a film befejezése felől válig világossá...)
 

Jancsói nyelv és dramaturgia
A filmben Jancsó egy saját nyelvvel jelentkezik az elnyomó hatalom működési mechanizmusának bemutatására: hosszú beállításokkal és bonyolult kameramozgásokkal dolgozik (a kamera állandóan mozog), a párbeszéd teljesen alárendelődik a képnek, kiépül szimbólumrendszere, a néző elveszti a „hagyományos” pozícióját, amelyben mindent tud és lát. Jancsó mind a kameramozgással, mint a dramaturgiával azt az érzést erősíti: nem mindentudó kívülállók vagyunk, hanem a dráma kiszolgáltatott résztvevői. Az eseményeket rejtett szándékok és taktikák irányítják, egyik emberről a másikra terelődik át a figyelem, és eközben lépésről lépésre eljutunk Sándor embereinek leleplezéséig. Minden korábbi tett utólag érthető csak meg, a hatalom igazi szándékára pedig csak a befejezéskor derül fény.

A Szegénylegényeket – számos hazai elismerés mellett – 1967-ben az angol filmkritikusok az előző év legjobb külföldi filmjének szavazták meg. 

Szempontok a filmbeszámolóhoz: 
1. Milyen képi és formai eszközök segítségével mutatja be a szembeálló feleket, illetve az elnyomó és megtorló hatalom működési mechanizmusát a rendező?
2. Milyen jelképrendszer fedezhető fel a filmben?
3. Milyen példával érzékeltetnétek a filmben érezhető kiszámíthatatlanságot, a cselekmény és a "rendszer" kiismerhetetlenségét?

Sára Sándor: Feldobott kő (1968)

"Felejtheted-e ezeket az arcokat? Majd számonkérik tőled a történelmet, és igazuk lesz. Kérd számon a történelemtől az embert, és igazad lesz. És kérd számon magadtól is! Azt mondják, a jövő embere az, akinek nem lehet ígérni semmit, akinek egyetlen mércéje van, a megvalósult mű. Hogyan is mondta a görög? Nemcsak azt kell vállalni, amik vagyunk, hanem amik voltunk és amik lehettünk volna."
Ezek a rendező Sára Sándor első nagyjátékfilmjének zárógondolatai. És miközben elhangoznak a mondatok, a főszereplő, a filmrendezőnek készülő Balázs előtt egy befőttesüvegben ott lebegnek frissen előhívott fotói - arcok, tekintetek, sorsok, amelyekkel találkozott, és amelyeket többé nem felejthet…

Sára a Feldobott kővel – melynek egyszerre volt rendezője, operatőre, sőt Csóri Sándorral és Kósa Ferenccel közösen forgatókönyvírója is – megjelölte azokat az alapokat, amelyre az egész életmű épülhetett. Készítsen akár szatirikus parabolát vagy történelmi kalandfilmet, lírai szociográfiát vagy beszélő fejes dokumentumfilmet.

Sára Sándor 1957-ben végzett a filmművészeti főiskolán, operatőr szakon. Amikor 1968-ban úgy dönt, hogy ő is beül a rendezői székbe, hogy elkészítse a maga szerzői filmjét, operatőrként már számos dokumetum-, kisjáték-, illetve nagyjátékfilm van mögötte, számos komoly sikerrel. (Többek közt Gaál Istvánnal elkészítette a magyar újhullám első filmjének tartott, nemzetközileg is agyondícsért Sodrásbant, Kósa Ferenccel a cannes-i filmfesztivál rendezői fődíjával jutalmazott Tizezer nap c. filmet, Szabó Istvánnal pedig az Apa – Egy hit naplója c. mozit, ami Moszkvából és Locarnóból is elhozta a fesztivál zsűrijének díját.)

A Feldobott kő története 1949-50 táján kezdődik, s egy fiatalember sorsán keresztül beszél az ötvenes-hatvanas évek magyar történelméről. A családfők hirtelen eltűnéséről, a tanyasi emberek és az erdőben meghúzódó cigánycsaládok életéről és kiszolgáltatottságáról, az országban uralkodó hangulatról... Ahogy azt Sára látta és megélte.

„A Földobott kő tulajdonképpen valós elemeken alapul, az én apámat internálták, azért nem vettek fel a főiskolára, akkor elmentem dolgozni figuránsnak egy földmérő és talajvizsgáló irodához, ott valóban megismerkedtem egy görög partizánnal, valóban éltünk cigánytelepen, voltunk tanyákon, úgy, hogy minden eleme hiteles” – emlékezett a DunaTV Bekezdések c. portréfilmjében.

Gaál István: Sodrásban (1963)

Gaál István első nagyjátékfilmje 1963-ban készült, világpremierje Párizsban volt, ahol osztatlan sikert aratott. A hazai és a nemzetközi kritika egyaránt lelkesedett érte – megérezve, hogy ebben a filmben egy új nemzedék hangja szólal meg. „A Sodrásban... a magyar film új, nagy jövőjű irányzatának a jelentkezése” – írta Klaniczay Tibor történész. Vagy idézhetünk Biró Yvett filmesztétától is: „Gaál István feltűnésével egy új korszak született, az új magyar film, vagy a fiatal magyar film korszaka”.

1963, Sodrásban: innét számíthatjuk a magyar újhullám kezdetét. Új hang, új nyelv. Ahány kritika, ahány elemzés született a Sodrásban c. filmről, mind kiemeli, hogy a film valódi ereje nem a történetmesélésben, nem a szavakban kibontakozó konfliktusban van, hanem a rendkívüli módon átgondolt képi koncepcióban. Gaál nem pszichologizál, a színészi játéknál számára fontosabb a vizuális jelenlét. Gaál filmjében a kompozíció főszerephez jut: az érzelmi állapotok és hangulatok kifejezésénél a kép elsődleges a szóval szemben.

Gaál már első nagyjátékfilmjével kijelölte azt az utat, amely mentén életműve haladt: egyrészt a film képi világával, „képben való gondolkodásával”, másrészt ama célkitűzésével, hogy filmjeiben feloldja a modernitás és a hagyományok világa közti ellentmondásos viszonyt.

A Sodrásban 1965-ben Karlovy Varyban elnyerte a fesztivál fődíját, a Pesarói Filmfesztiválon a fiatal kritikusok díját, a Magyar  Filmkritikusoktól pedig a legjobb rendezés és a legjobb operatőr díját. De ami még beszédesebb a Gaál filmjének sikerét illetően: 1965-en a Sight and Sound angol szakfolyóiratban neves kritikusok össszeállitották az előző év  legjelentősebb filmjeinek listáját: a Sodrásban az ötödik a felsorolásban! A Filmcritica című olasz szaklap pedig a világ tíz legjobb filmje közé sorolta, olyan nevek között, mint Truffaut, Godard, Kazan, Dreyer, Pasolini.

Szempontok a filmbeszámolóhoz:

1. Szerintetek mi az az alapgondolat, amelyre a film épül?

2. Egyetértek-e azzal a fenti gondolattal, hogy a kép, a kompozíció kapja az igazi főszerepet? Miként tudnátok alátámasztani azt, hogy a filmben megjelenő érzelmi állapotok és hangulatok kifejezésénél a kép elsődleges a szóval szemben?